1000 kilometres

Ezer kilométerre a bűntudattól



Kiégtem. Szívemből a szikra
kavicsként pattant egy villamos alá.
Kiégtem. Ártatlan mivoltam
szaggattam össze sápadt fenevaddá.

Tanultam. Oly' sok leckét kaptam
már, hogy felszántotta ajkaim a szó.
Tanultam. Arcon köptek néha,
és hinnem kellett, hogy nekem ez a jó.

Hittem. Térdre borulva kértem
egy kegyes kezet, hogy siessen értem.
Hittem. Nadrágom leporolva
felálltam: nem kaptam, hát nem is kértem.

Tiszteltem. Vak szemmel és süket
füllel hűen áhítottam másokat.
Tiszteltem. Jómagam képében
józan eszem csak átlátszó másolat.

Szerettem. Keblekre virágot
csak lombhullató csokrokból fontam.
Szerettem. Véresre mart szemmel
zuhantam, míg reszkető kezed fogtam.

Csaltam. Hazudtam. Loptam. Bűnös
aggyal lépdelek kósza felhők alatt,
hogy kigyomláljam lelkemből és
elmémből a szerteszét burjánzó gazat.




Elárultalak. Mit tehetnék érted mást,
Minthogy gyertyaként égetem lelkem fonalát.
De törvénykezni felettem csak az tudjon,
Ki hagyja, hogy könnye másokat is könnyre fakasszon,
És marja bele minden lélekbe a fájdalmat,
Hogy adni sosem, így hát kapni sem tudunk,
Mert önző létünk, rozsdás urunk önmagunk vagyunk:
Emberpalack bedugaszolva hévvel és vágyakkal,
Bódító illattal, csábító ágyakkal, hogy
Reccsenjen az üveg, s folyjon földre emberségünk,
Lássunk már be, hogy egymás nélkül mit sem érünk!!
Hagyd el! Égjen csak elmémbe a tudat:

Jobbnak hittem magam,
De önként választottam az ostoba utat...




2011. november 24.